1. Fejezet: A verseny

- Már csak pár méter választja el a versenyzőket a céltól. Gyerünk, gyerünk – harsogta a mikrofonba a kommentátor. Bennem pedig elszakadt a cérna. Az adrenalin csak úgy zubog az ereimben újabb és újabb löketet adva nekem. A lovam Meril Pedig átérzi és egyre gyorsabb, és gyorsabb tempót diktál. El sem hiszem, hogy képes még többre. Ahogy mondta, már csak pár méter, és én leszek a győztes. Így kell lennie. Ez az álmom és megvalósítom. Bár az engem jobbról és ballról körülzáró versenytársaim igencsak megnehezítik a dolgom. Főleg, hogy az egyik a húgom Jenna. De ő sem fog legyőzni. Sajnálom Jen! – Most a hatos számú versenyző Cassidy Morgane előretör, megállíthatatlanul száguld a cél felé. De szorosan ott vágtat mögötte lován a húga Jenna Morgane. Ez a két ikerlány ma mindenkit legyőz, de vajon kettejük közül ki lesz a befutó? – folytatta tovább beszédét a kommentátor. Süvít a szél, alig látok már valamit. Itt a cél, a húgom lemaradt, nem tudta tartani a lépést. Már csak 2 méter és vége. Nyertem! Ez a világ legszebb szava, és legjobb érzése.
Örömmámorban úszom. Alig jut el a fülemig, ahogy a kommentátor világgá üvölti, hogy én lettem a győztes. Szinte fel sem fogom. Míg megteszem a tiszteletkört a lovammal, próbálom feldolgozni, hogy végre elmehetek innen.
Nem is akárhova. Párizsba, egy nagyon jóhírű, eddig csak európai és igen gazdag diákokat oktató iskolába. Tavasszal hirdették meg az iskolánkban, hogy a la Jonquille de Constance világhírű művészeti akadémia ösztöndíjat adományoz egy pár hónappal később tartandó verseny győztesének. Ezen a versenyen felmérik az illető tehetségét a különböző művészeti ágakban, úgy mint a festészet, szobrászat, zene és tánc művészet. Ezeket tanítják ugyanis a normális tantárgyakon kívül. De ami mégis igazán megfogott benne az a lovas oktatás. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer a táncot, az akrobatikát és a lovaglást összehozzam. Vagyis lovas akrobata szeretnék lenni. A Costance-ban pedig, ezt meg is valósíthatom. Be is neveztem a versenyre. Csakhogy, a húgom is benevezett. Fogalmam sincs hogy minek. Egész életében oda volt azért, hogy ugyan olyanok vagyunk, de könyörgöm az ikrek milyenek lennének ha nem ugyan olyanok?! Erre is csak azért nevezett be, mert én is. Legalábbis én nem tudok semmi más okról. Mindig ott lihegett a nyakamban, pár versenyszámban le is győzött, de végén mégis én nyertem.
Ez az érzés még mindig megrészegít. Na nem azért, mert őt legyőztem, hanem mert nekem ez volt az álmom, és most esélyt kaptam a megvalósítására.
Észre sem vettem, hogy a kör végére értem, csak akkor amikor apa levett a nyeregből. Már ott álltak mellette a nagyszüleim és anya is. Utóbbi öröme mellett ott volt a rosszallás is, ő nem akart elengedni.
- Jaj kicsim! Cassy! Hát nyertél! Olyan büszke vagyok rád! – ujjongott a fülembe apám.
- Igen édesem én is nagyon. – jött oda anya is. Ijesztő, hogy mennyire nem tud színészkedni, vagy egyeltalán nem is akar. De ez most nem izgat, most csak az örömömnek élek. Nagyiék is odajöttek gratulálni, visszafogott eleganciájukkal, mint mindig.
Ezután megláttam a barátaimat. Annyira örültem, hogy az egész banda kijött. Mind mosolyogva jöttek felém.
- Húú Cassy, remek voltál! – ugrott a nyakamba Jason. Ő volt tulajdonképpen a pasim és a legjobb barátom is.
- Igen, csúcs voltál, nem is tudtam, hogy ennyire jó vagy. – jött oda Lizzy is, Jason húga.
- Persze hogy jó, hiszen ő Cassy. Hihetetlen, mint mindig. – nyalizott egy sort szokás szerint az én legjobb barátnőmnek mondott egyén Jenny. Persze csak ő maga mondta ezt. Eközben az igazi legjobb barátnőm a háttérben maradt, de amikor ránéztem odajött és megölelt.
- Akkor itt a pillanat, ami után már nincs visszaút, ezután elmész ugye?
- Igen.
Összemosolyogtunk. Ezt szerettem benne, nem reagált semmit túl, de mindig velem volt, bármi történt. Ezután elvontattak a díjátadásra. Elszáguldott a nap mellettem. Ennyit életemben nem nevettem, az biztos.
De ennek hamar vége szakadt. Még beszélnem kellett anyámmal és a húgommal. Miután apa és a nagyszülők is leléptek – mert apa és anya nem éltek már együtt, nemsokára a válást is kimondják köztük – anyu leültetett a kanapéra. Komoly beszélgetésnek nézünk elébe.
- Kicsim! Őszinte leszek. Nem vagyok benne biztos, hogy el kéne menned abba az iskolába.
- De megnyertem a versenyt. Enyém az ösztöndíj. Még tandíjat sem kellene fizetned. – védekeztem. De tudtam, hogy ez még csak a kezdet.
- Nem a tandíjról van szó, hanem, hogy egy 11 éves lány nem mehet egyedül egy teljesen idegen országba.
- De hát ott lesz velem apa. Vele költözök Párizsba anya, már el is felejtetted? – adtam az ártatlant.
- Ugyan már. Apádra nem lehet számítani. – csúszott ki a száján, de azonnal meg is bánta.
- Hát csak erről van szó. Értem én, hogy nem szereted már aput, észrevettem a sok átvirrasztott éjszakán, amikor üvöltöztetek egymással, de akkor sem fair, hogy emiatt meghiusítsd az álmaimat. – ez volt az adu ászom. Talán kicsit túl merész voltam, de nem érdekel, most nem.
Anya erre csak tátogni tudott. Bevetettem a könnyeimet is, mint nehéztüzérséget. Tudtam, hogy anyu jó ember, nem is szerettem ezt kihasználni, de ha muszáj, akkor muszáj. Ő akarta. A kis műsorom után bele is egyezett nagy nehezen. Még összepakolni is segített. Igaz csak 2 nap múlva indulunk, de legalább már megvan.
Másnap beszéltem a húgommal is. Egyszerű, de nagyszerű lélek, megért engem. Ő is gratulált, bár egy kicsit csalódott volt, és szomorú, mert elmegyek, de mosolygott. Ezt csodálom benne, mindig tud mosolyogni, és még milyen szépen.
Eljött az indulás napja. Apu és a nagybátyám jöttek értem. Mind a ketten jönnek velem Franciaországba, na nem azért persze, hogy engem istápoljanak. Ők is az álmukat valósítanák meg. Rockbandát szeretnének alapítani. Elég tehetségesek hozzá szerintem, én drukkolni fogok nekik. Elérkezett a búcsú pillanata is.
- Szeretlek kicsim! Nagyon Fogsz hiányozni! És ne feledd, bármikor hívj csak fel, ha valami baj van, de tényleg, hívj is minden hétvégén legalább. – ölelt meg anyám zokogva. A barátaim is itt voltak. A lányok mind odajöttek és megöleltek. Lizzy és Barbara is elsírták magukat. Nagyon meghatódtam, hogy ennyire hiányozni fogok nekik, habár tudom, nemsokára elfelejtenek. De ez így van rendjén. Még Jenny is sírt, talán ő is hiányozni fog. Jason is odajött és szorosan megölelt. A fülembe suttogta, hogy hiányozni fogok, majd mielőtt elengedett adott egy puszit, és a háttérbe húzódott. Oh… Jason te is hiányozni fogsz. Lilly a legjobb barátnőm nem zokogott, de éreztem hogy fáj neki hogy elmegyek. De tőle is elbúcsúztam. Már csak a húgocskám van hátra.
- Hát… szia! – szipogott Jenna.
- Szia hugi!
- Az álmunkban találkozunk.
- Lélekben mindig együtt maradunk.
Ezekre az elcsépelt szavakra kitört belőlünk a nevetés. Igen, szócsatákban vagy az ilyen mű nyálas dolgokban jók voltunk. De volt benne igazság is. Mindig érezzük a másikat és olyan is volt már, hogy közös álmot láttunk, de ez most akkor is viccesen hangzott.
Miután tőle is elbúcsúztam, beszálltunk a kocsiba apa indított és könnyes szemmel integettem vissza nekik, miközben elhajtottunk.
Nos ezzel az életem egy szakasza máris lezárult. 11 évesen egy új életet kezdek egy teljesen új helyen.

Írta: Henee