2. Fejezet: Jenna

6 évvel később...

- Jenna! Mit csinálsz ennyi ideig? Hozd már ide azt a kantárt! – kiabált utánam Hannah.

- Már viszem is! – válaszoltam és gyorsan oda futottam hozzá. – Tessék! – mondtam és átnyújtottam neki.

- Köszönöm. Most menj és szereld fel a lovad! Tíz perc múlva indulunk terepre. – adta ki a parancsot.

Sly-hoz száguldoztam. Út közben bementem ismét a nyergesbe és a szerszámait magamhoz vettem.

Bementem lovacskám bokszába és elkezdtem a nyereggel bíbelődni. Közben elgondolkoztam. Hat év telt el azóta, hogy apa és Cassy Párizsba költöztek. Azóta csak egyszer találkoztam vele, és nagyon ritkán beszéltünk telefonon. Már nem is annyira hiányzik. Meg tanultam nélküle élni. Ha látná mennyit változtam. Én már western lovas lettem és Sly-t lovagolom évek óta. Milyen csodás is a réten száguldozni egy ilyen paripával.

- Jenna kész vagy? – kérdezte legjobb barátnőm a szemben lévő bokszból.

- Persze Amy! Mehetünk! – mondtam és elkezdtem kivezetni lovam. Amy Light-tal követett minket.

Az udvaron felszálltunk a hátukra és úgy vártuk Hannah-t. Hannah amúgy a lovarda üzemeltetője. Nagyon kedves és jól ért a lovakhoz.

- Ugye nem az jön, akit látok? Én így le fogok ájulni a lóról. Most akkor tényleg velünk jön? – hitetlenkedett Amy, mert Seth Heasel tartott felénk. Tudni kell róla, hogy ő a világ leghelyesebb fiúja és ritkán jön velünk lovagolni. Amy oda van érte, és amikor csak a közelébe kerül, próbálja magára vonni a figyelmét. Szerintem sem néz ki rosszul, de az én szívem már valaki másé. Csak ő sajnos észre sem vesz. Ahogyan Seth-nek sem tűnik nagyon fel a jelenlétünk, de Amy-t ez nem zavarja.

- Semmit sem érsz el vele, ha leájulsz a lóról. Legfeljebb azt, hogy egy kis idiótának fog nézni. – mondtam nyugtatásképpen neki.

- Jó, jó. De akkor is furcsa, hogy éppen velünk jön ki terepre. Olivia-ék szokták kirángatni magukkal, amúgy meg egyedül megy. – még mindig nem hitt a szemének. Olivia Gwensmith egy gazdag csaj, aki mindig mindent megkap, amit csak megkíván. Van egy lova Diamond. Annál a lónál még soha nem láttam szebbet, de ő szinte nem is foglalkozik vele. Minden nap lelovagolja és minden mást a lovarda dolgozói látnak el körülötte. Sajnáltam a pacit, mert nagyon aranyos és kedves volt.

- Lányok ma Seth is velünk jön! – tudatta velünk Hannah azt, amire már mi is rájöttünk. – Amy próbálj meg jobban oda figyelni! Nem szeretnék folyton miattad lassítani! - figyelmeztette barátnőmet.

Amy-nek volt egy olyan szokása, hogy ha vágtába ugrattuk a lovakat, hirtelen elhagyta a kengyelt és meg kellett állnunk, mert nem tudott nélküle lovagolni. Nem tudom, mit nem lehet rajta tudni. Csak le kell ülni a nyeregben, de neki még sem ment.

- Majd én figyelek rá! – ajánlottam gyorsan, hogy ne folytatódjon ez a beszélgetés. Lassan indultunk el, mivel a lovaknak még be kellett melegedniük. Mikor kiértünk a rétre mindenki tudta, hogy galoppozhatunk. Nem is késlekedtünk, elindítottuk a lovakat, de Am szokásához híven azonnal elhagyta az egyik kengyelt. Már kezdett volna kiabálni, hogy álljunk meg, amikor mellé ugrattam Sly-t és megtartottam neki a kengyelt, míg belerakta a lábát. Nagyon viccesen nézett ki, mert ilyenkor én nem irányítottam Sly-t ő még is tudta, hogy hogyan lépjen. Általában ha sikerült időben közbelépnem senki nem vette észre, de Seth ekkor mögöttünk haladt egy kicsit és nevetésben tört ki.

Hannah egyből kiadta a megállás jelét és mindenki megállította lovát. Ránézett Seth-re.

- Veled meg mi történt? – kérdezte értetlenül.

- Semmi csak eszembe jutott egy vicces eset. – vágta ki magát. Meglepődtem, mert bárki más már elárult volna minket. Nem szabadna ezt csinálnunk a lovakkal, mert bármilyen baleset lehetne belőle.

Még az sem lenne kifogás, hogy meg tudom már csinálni és semmi baj nem lesz.

- Jól van, nekem mindegy! – mondta Hannah, majd újra galoppozni kezdtünk. Az út egyszer csak két személyesre keskenyedett.

- Amy gyere mellém, hogy lássalak! – szólt a lánynak. Ő kedvetlenül mellé ugratta Light-ot és ott vágtatott tovább. Én hátul maradtam Seth-el.

- Köszi, hogy nem mártottál be. – mondtam halkan, hogy előttünk ne hallják.

- Nincs mit. Azért elég vicces volt. – mosolyodott el az emléken -  Viszont nem kéne nagyon ilyeneket csinálnod. Lehet, hogy legközelebb baj lesz belőle. – mondta.

- Már egy éve ezt csinálom és még nem volt belőle baj. Sly érti, hogy olyankor nem kapcáskodhat. – mosolyodtam én is el.

- Egyébként ügyes voltál. De mért tetted? – kérdezte.

- Mert utálom, ha folyton meg kell állni. – válaszoltam. Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Amy-vel ritkán tudtunk egymás mellett menni. Amy szája soha nem állt be, de ezt szerettem benne. Még Hannah-t is képes volt szóval tartani. Nem érdekelte, hogy ő nem éppen vágyik az Am életének minden apróbb mozzanatának meghallgatására. Csak csacsogott tovább.

Egyszer csak az egyik bokorból elő ugrott egy őz. Pontosan Light előtt. A ló ijedtében hátrált pár lépést, ezzel neki ment az én lovamnak. Light annyira megijedt, hogy kirúgott hátra. Egyenesen Sly szügyébe. Paripám felágaskodott, én meg éppen csak fenn maradtam a hátán. Csak hogy ez ne legyen elég Amy nem túl hangosan felsikoltott és Sly megbolondult. Nem vágtatott el csak folyamatosan bakolt. Próbáltam megnyugtatni, de valahogy nem akart sikerülni. A többi ló is nyugtalan volt, ami rá tett még egy lapáttal. Nem akartam leesni, mert már meg tanultam fenn maradni a lovon, de nagyon rossz volt, hogy képtelen vagyok kezelni. Mikor már nagyon nem bírtam fogtam magam és elkezdtem beszélni lovacskámhoz.

- Sly! Jól van lovacskám. Semmi baj. Elment az őzike. Nyugodj meg. Tudom, hogy nagyon csúnyán megrúgott Light, de semmi baj nem lesz. Jól van pajti, nyugodj meg. – mormoltam kedvesen. Egyre kisebbeket bakolt, végül meg állt egy helyben. – Jól van. Látod, nem kell félni. Itt vagyok veled és vigyázok rád. – mondtam még mindig neki. Már csak füleit mozgatta idegesen.

- Jenna ez szép volt! Most kérlek, nézd meg, hogy nem lett-e komolyabb baja! – dicsért meg Hannah.

- Rendben! – válaszoltam, majd leszálltam Sly hátáról. Még mindig nagyon félt, s elkezdte kitépni a kezemből a szárat, de az utolsó pillanatban meg tudtam fogni.

Elkezdtem nyomkodni Sly szügyét. Próbáltam megtalálni azt a pontot, ahol megrúgta a másik ló. Sikeresen meg is találtam. Éppen csak hozzá értem, de lovam megrázkódott ettől is. Nem csak én vettem észre.

- Azt hiszem, nagyon fáj neki. – állapítottam meg az egyszerű tényt.

- Rendben. Szállj fel és nézzük meg, hogy reagál a lovaglásra. Ha nagyon sántít, akkor vissza kell vinned és nem lovagolhatsz rajta. – mondta Hannah. Ezzel csak az volt a gond, hogy nagyon messze voltunk már a lovardától és gyalog elég hosszú lenne az út. Engedelmesen felültem lovam hátára és léptetni kezdtem. Rosszabb volt, mint gondoltuk. Alig bírt lépni. Azonnal leugrottam a hátáról.

- Seth mi visszamegyünk Amy-vel és Jenna-val. Te nyugodtan mehetsz tovább. – kezdte Hannah, de Amy közbe vágott.

- Ne már! Én még szeretnék lovagolni! – mondta Am, mert szeretett volna még egy kis időt Seth-tel tölteni.

- Majd én visszakísérem Jenna-t, akkor Amy lovagolhat még. Én később is ki tudok jönni. – ajánlotta Seth mindenki meglepődésére.

- Rendben. Nekem teljesen mindegy. – egyezett bele Hannah. Én sétálva indultam el, majd kis idő után Seth megszólalt.

- Nem ülsz fel mögém? Sokkal gyorsabb lenne. Nagyon messze vagyunk a lovardától. – állapította meg azt a tényt, ami nekem is feltűnt.

- Nem tudom, hogy Sly bírná-e a lovad tempóját. – szó sem volt arról, hogy Sly lassú lett volna. Szimplán csak annyi, ha ezt Amy megtudná, ott helyben megölne. Nem akartam összeveszni vele. Főleg nem egy fiú miatt.

- Nem úgy tűnik, mint akit annyira meg visel a tempó és én is lassabbra tudom fogni Mustang-ot. – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Jól van, legyen. – egyeztem bele nem túl élet dúsan. Több mint fél óra volt, mire visszaértünk.

Gyorsan bevezettem a lovam a bokszába és leszereltem. Megnéztem újra a szügyét, de nem lett jobb.

Már csak meg kell várni Hannah-t és majd ő elrendezi.

- Seth! Én most haza megyek. Figyelsz addig Sly-ra, míg Hannah-ék visszajönnek? – kérdeztem a fiút, aki közben leszerelte Mustang-ot. Ezek szerint nem megy ki újra. 

Bólintott.

Azzal a lendülettel lovas ruhában haza indultam. Nem volt semmi kedvem átöltözni és amúgy is csak negyedórányira lakunk innen.

Írta: Lizee

1. Fejezet: A verseny

- Már csak pár méter választja el a versenyzőket a céltól. Gyerünk, gyerünk – harsogta a mikrofonba a kommentátor. Bennem pedig elszakadt a cérna. Az adrenalin csak úgy zubog az ereimben újabb és újabb löketet adva nekem. A lovam Meril Pedig átérzi és egyre gyorsabb, és gyorsabb tempót diktál. El sem hiszem, hogy képes még többre. Ahogy mondta, már csak pár méter, és én leszek a győztes. Így kell lennie. Ez az álmom és megvalósítom. Bár az engem jobbról és ballról körülzáró versenytársaim igencsak megnehezítik a dolgom. Főleg, hogy az egyik a húgom Jenna. De ő sem fog legyőzni. Sajnálom Jen! – Most a hatos számú versenyző Cassidy Morgane előretör, megállíthatatlanul száguld a cél felé. De szorosan ott vágtat mögötte lován a húga Jenna Morgane. Ez a két ikerlány ma mindenkit legyőz, de vajon kettejük közül ki lesz a befutó? – folytatta tovább beszédét a kommentátor. Süvít a szél, alig látok már valamit. Itt a cél, a húgom lemaradt, nem tudta tartani a lépést. Már csak 2 méter és vége. Nyertem! Ez a világ legszebb szava, és legjobb érzése.
Örömmámorban úszom. Alig jut el a fülemig, ahogy a kommentátor világgá üvölti, hogy én lettem a győztes. Szinte fel sem fogom. Míg megteszem a tiszteletkört a lovammal, próbálom feldolgozni, hogy végre elmehetek innen.
Nem is akárhova. Párizsba, egy nagyon jóhírű, eddig csak európai és igen gazdag diákokat oktató iskolába. Tavasszal hirdették meg az iskolánkban, hogy a la Jonquille de Constance világhírű művészeti akadémia ösztöndíjat adományoz egy pár hónappal később tartandó verseny győztesének. Ezen a versenyen felmérik az illető tehetségét a különböző művészeti ágakban, úgy mint a festészet, szobrászat, zene és tánc művészet. Ezeket tanítják ugyanis a normális tantárgyakon kívül. De ami mégis igazán megfogott benne az a lovas oktatás. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer a táncot, az akrobatikát és a lovaglást összehozzam. Vagyis lovas akrobata szeretnék lenni. A Costance-ban pedig, ezt meg is valósíthatom. Be is neveztem a versenyre. Csakhogy, a húgom is benevezett. Fogalmam sincs hogy minek. Egész életében oda volt azért, hogy ugyan olyanok vagyunk, de könyörgöm az ikrek milyenek lennének ha nem ugyan olyanok?! Erre is csak azért nevezett be, mert én is. Legalábbis én nem tudok semmi más okról. Mindig ott lihegett a nyakamban, pár versenyszámban le is győzött, de végén mégis én nyertem.
Ez az érzés még mindig megrészegít. Na nem azért, mert őt legyőztem, hanem mert nekem ez volt az álmom, és most esélyt kaptam a megvalósítására.
Észre sem vettem, hogy a kör végére értem, csak akkor amikor apa levett a nyeregből. Már ott álltak mellette a nagyszüleim és anya is. Utóbbi öröme mellett ott volt a rosszallás is, ő nem akart elengedni.
- Jaj kicsim! Cassy! Hát nyertél! Olyan büszke vagyok rád! – ujjongott a fülembe apám.
- Igen édesem én is nagyon. – jött oda anya is. Ijesztő, hogy mennyire nem tud színészkedni, vagy egyeltalán nem is akar. De ez most nem izgat, most csak az örömömnek élek. Nagyiék is odajöttek gratulálni, visszafogott eleganciájukkal, mint mindig.
Ezután megláttam a barátaimat. Annyira örültem, hogy az egész banda kijött. Mind mosolyogva jöttek felém.
- Húú Cassy, remek voltál! – ugrott a nyakamba Jason. Ő volt tulajdonképpen a pasim és a legjobb barátom is.
- Igen, csúcs voltál, nem is tudtam, hogy ennyire jó vagy. – jött oda Lizzy is, Jason húga.
- Persze hogy jó, hiszen ő Cassy. Hihetetlen, mint mindig. – nyalizott egy sort szokás szerint az én legjobb barátnőmnek mondott egyén Jenny. Persze csak ő maga mondta ezt. Eközben az igazi legjobb barátnőm a háttérben maradt, de amikor ránéztem odajött és megölelt.
- Akkor itt a pillanat, ami után már nincs visszaút, ezután elmész ugye?
- Igen.
Összemosolyogtunk. Ezt szerettem benne, nem reagált semmit túl, de mindig velem volt, bármi történt. Ezután elvontattak a díjátadásra. Elszáguldott a nap mellettem. Ennyit életemben nem nevettem, az biztos.
De ennek hamar vége szakadt. Még beszélnem kellett anyámmal és a húgommal. Miután apa és a nagyszülők is leléptek – mert apa és anya nem éltek már együtt, nemsokára a válást is kimondják köztük – anyu leültetett a kanapéra. Komoly beszélgetésnek nézünk elébe.
- Kicsim! Őszinte leszek. Nem vagyok benne biztos, hogy el kéne menned abba az iskolába.
- De megnyertem a versenyt. Enyém az ösztöndíj. Még tandíjat sem kellene fizetned. – védekeztem. De tudtam, hogy ez még csak a kezdet.
- Nem a tandíjról van szó, hanem, hogy egy 11 éves lány nem mehet egyedül egy teljesen idegen országba.
- De hát ott lesz velem apa. Vele költözök Párizsba anya, már el is felejtetted? – adtam az ártatlant.
- Ugyan már. Apádra nem lehet számítani. – csúszott ki a száján, de azonnal meg is bánta.
- Hát csak erről van szó. Értem én, hogy nem szereted már aput, észrevettem a sok átvirrasztott éjszakán, amikor üvöltöztetek egymással, de akkor sem fair, hogy emiatt meghiusítsd az álmaimat. – ez volt az adu ászom. Talán kicsit túl merész voltam, de nem érdekel, most nem.
Anya erre csak tátogni tudott. Bevetettem a könnyeimet is, mint nehéztüzérséget. Tudtam, hogy anyu jó ember, nem is szerettem ezt kihasználni, de ha muszáj, akkor muszáj. Ő akarta. A kis műsorom után bele is egyezett nagy nehezen. Még összepakolni is segített. Igaz csak 2 nap múlva indulunk, de legalább már megvan.
Másnap beszéltem a húgommal is. Egyszerű, de nagyszerű lélek, megért engem. Ő is gratulált, bár egy kicsit csalódott volt, és szomorú, mert elmegyek, de mosolygott. Ezt csodálom benne, mindig tud mosolyogni, és még milyen szépen.
Eljött az indulás napja. Apu és a nagybátyám jöttek értem. Mind a ketten jönnek velem Franciaországba, na nem azért persze, hogy engem istápoljanak. Ők is az álmukat valósítanák meg. Rockbandát szeretnének alapítani. Elég tehetségesek hozzá szerintem, én drukkolni fogok nekik. Elérkezett a búcsú pillanata is.
- Szeretlek kicsim! Nagyon Fogsz hiányozni! És ne feledd, bármikor hívj csak fel, ha valami baj van, de tényleg, hívj is minden hétvégén legalább. – ölelt meg anyám zokogva. A barátaim is itt voltak. A lányok mind odajöttek és megöleltek. Lizzy és Barbara is elsírták magukat. Nagyon meghatódtam, hogy ennyire hiányozni fogok nekik, habár tudom, nemsokára elfelejtenek. De ez így van rendjén. Még Jenny is sírt, talán ő is hiányozni fog. Jason is odajött és szorosan megölelt. A fülembe suttogta, hogy hiányozni fogok, majd mielőtt elengedett adott egy puszit, és a háttérbe húzódott. Oh… Jason te is hiányozni fogsz. Lilly a legjobb barátnőm nem zokogott, de éreztem hogy fáj neki hogy elmegyek. De tőle is elbúcsúztam. Már csak a húgocskám van hátra.
- Hát… szia! – szipogott Jenna.
- Szia hugi!
- Az álmunkban találkozunk.
- Lélekben mindig együtt maradunk.
Ezekre az elcsépelt szavakra kitört belőlünk a nevetés. Igen, szócsatákban vagy az ilyen mű nyálas dolgokban jók voltunk. De volt benne igazság is. Mindig érezzük a másikat és olyan is volt már, hogy közös álmot láttunk, de ez most akkor is viccesen hangzott.
Miután tőle is elbúcsúztam, beszálltunk a kocsiba apa indított és könnyes szemmel integettem vissza nekik, miközben elhajtottunk.
Nos ezzel az életem egy szakasza máris lezárult. 11 évesen egy új életet kezdek egy teljesen új helyen.

Írta: Henee